„A közgazdasági kutatások eleddig nem elemezték a rendszeralkotó nagy hármas, azaz az állami szektor, a reálgazdaság és a pénzügyi szektor közti kölcsönhatásokat. Erre tesz most kísérletet egy hamarosan megjelenő könyv, amelynek szerzője e cikkben foglalja össze az új megközelítés lényegi elemeit.
Már a 2008-as pénzügyi és reálgazdasági válság is rádöbbentette a szakma képviselőit arra, hogy közel sem értjük annyira a világgazdaságban zajló eseményeket, mint ahogy azt korábban remélni mertük. A világgazdaság színpadán zajló történetek valahol olyanok, mint William Shakespeare Troilus és Cressidája, aminek cselekménye meglehetősen töredékes, telis-tele van ellentmondásokkal és súlyos diszharmóniával, minekutána rendkívül nehéz követni és megérteni. A közgazdasági kutatások törekedtek ugyan egy-egy esemény, vagy egy-két rövidebb eseménylánc értő felvillantására, de egyáltalán nem vizsgálták a komplexitásukat, azaz a mögöttük rejlő mélyebb rendszerkonfigurációs dinamikát, így nem elemezték a rendszeralkotó nagy hármas, azaz az állami szektor, a reálgazdaság és a pénzügyi szektor közti kölcsönhatásokat. Nem tanulmányozták a köztük lévő viszonyrendszer szimmetrikus jellegének megváltozását és annak szerepét a fejlett gazdaságok innovációs dinamizmusának elfojtásában (Nagy Elfojtás), azaz az általános innovációs teljesítmény inkább romló, mintsem javuló amerikai és európai tendenciájában, szélesebb látókörben pedig a világgazdaság növekedési dinamikájában a hatvanas évek vége óta tartó romló tendenciában.
A Ludovika Kiadó gondozásában megjelent kötet (Reversing the Great Suppression: Unleashing Catalytic Public Sector for Innovation Dynamism) eme hiányok pótlására tesz kísérletet, mégpedig úgy, hogy az említett három nagy rendszerkomponens alkotta konfigurációban megvizsgálja a messzebbre nyúló instabilitási vonalakat. A kötet azt hangsúlyozza, hogy a Nagy Elfojtás mögött munkálkodó tektonikus mozgások egyik meghatározó mozzanata a táguló pénzügyi univerzum, amely jószerivel kiutasította önnön tudatából a kockázatot vagy a fájdalmas bukás lehetőségét rejtő reálgazdaságot, elfojtván így annak dinamikáját, minekutána az eleve túlterheltté váló állami szektornak kell(ene) még nagyobb szerepet vállalnia az általános innovációs dinamizmus – így sajátjának is – kultiválásában. Minden adott tehát egy shakespeare-i végkifejlethez, amikor is az állam túlterheltsége okán egyre cselekvőképtelenebb, a reálgazdaság súlyos torzítások okán egyre erőtlenebb, míg a pénzügyi szektor magába kódolja a következő válság eljövetelének lehetőségét. A kötetet Kovács Olivér, az Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar, Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszékének tudományos főmunkatársa jegyzi.
2023 és a múlt kísértete
2022 végén a Project Syndicate magazin neves társadalomtudósok és közéleti/politikai személyiségek várakozásaira volt kíváncsi a 2023-as esztendőre vonatkozóan. A válaszokból kirajzolódó kép lehangoló; olyan, mint egy shakespeare-i tragédia (az ember hús, vér és balsejtelem). A haladást szolgáló közpolitikák és a hatékony közszférák iránti igény talán magasabb, mint valaha, hiszen a globális szegénység közelmúltban tapasztalható növekedése sötét idők előhírnöke: az elhúzódó inflációs környezet új normál állapottá válhat; a társadalmak közötti és a társadalmakon belüli egyenlőtlenségek mélyülése a kormányzás kritikus hiányosságaiból is fakad; az árnyékból lassan felsejlik egy következő pénzügyi válság rémképe; a félretájékoztatás világjárvánnyá lép elő („infodémia”); hovatovább az Európai Unió irrelevanciájának benyomása erősödhet sokakban.
S bár a kánonból kihallható néhány optimista hang – amelyek mérséklődő inflációt, kissé jobban növekvő reálbéreket, a piacokon tapasztalt visszaesésnél már csak szolidabb hanyatlást várnak –, az az uralkodó meglátás, hogy a világ egyharmada 2023-ban gyakorlatilag recesszióban lesz, azt sejteti, hogy olyan komplex társadalmi-gazdasági folyamatok szabadultak el, amelyek kezelésére aligha lehetnek berendezkedve az uralkodó közgazdasági ismeretek felhasználására építő nemzeti-, és szupranacionális szintű gazdasági kormányzatok.
A 2008-as pénzügyi és reálgazdasági válság óta napjaink fejlett gazdaságait egyfajta konstans válságkezeléstudat hatja át. Ezt a 2019-es pandémia sem írta felül, sőt. A foganatosított nemzeti- és szupranacionális gazdaságpolitikai intézkedések a kereslet feltámasztásának, vagyis a recesszió elkerülésének jegyében fogantak, és komoly élénkítési programok formájában öltöttek testet (pl.: mennyiségi csillapítás, fiskális transzferek stb.).
A Nagy Elfojtás: trójai faló
Paradox módon a túlzott ösztönzés és a fiskális prudencia föllágyulása elfojtott innovációs dinamizmust eredményezett a reálgazdaságban (ahogy a Szerző nevezi: Nagy Elfojtás) egy olyan időszakban, amikor nemcsak a válságkezelés, hanem a digitális forradalom és az ipar 4.0 által kiváltott szerkezeti változás támogatása is folyamatban van. A Nagy Elfojtás elnevezés tehát arra utal, hogy ami eredetileg a társadalmi-gazdasági szereplők túlélését volt hivatott segíteni, az végül hozzájárult a piaci teljesítmények elfojtásához.
A Nagy Elfojtás tehát részben abból adódik, hogy az élénkítési programok óriási államadóssághoz vezettek (és vezetnek), amely korlátozza az államok és a magánszektor kapacitását, a fenyegető és potenciálisan ellenőrizhetetlen infláció pedig további bizonytalanságokat injektált az emberek mindennapi életébe, valamint a közelmúltban nem tapasztalt piactorzító hatásokat váltott ki, amelyek révén életben tudtak maradni valójában versenyképtelen zombicégek is (azaz elterjedt a zombisodás a cégek és a banki tevékenységek terén is). E folyamatok konfigurációjával még nem foglalkoztak a szakirodalomban, holott ez a konfiguráció az, amely elfojtja a reálgazdaság innovációs dinamizmusát, ami a termelékenység vérszegény növekedésében és gyengébb innovációs teljesítményében tükröződik (például 2017-ről 2020-ra a munkatermelékenység az OECD-országokban 1,5%-ról 1,1%-ra csökkent; miközben az eurózónában szinte stagnált, 2018-ban 0,2% volt; papíron jól néztek ki a számok, úgymint a K+F-kiadások növekedése, a kockázati tőkére jelentkezők aránya, ahogyan azt a 2021-es Global Innovation Index sugallja, de a társadalmi-gazdasági innovációs dinamizmus valódi pozitív lendület nélkül maradt).
Emellett egy hosszú távú rendszerszintű trend ássa alá a reálgazdasági innovációs dinamizmust, amely folyamatkomplex diagnosztizálása és analizálása rendre kimaradt a szakma ilyen-olyan elemzési kereteiből. Ilyen, hosszabb távú kúszó jelenség a pénzügyi szféra elszakadása a reálgazdaságtól, vagyis a túlzott financializáció, az eszközalapú gazdasági rendszerek létrejötte.
A kötet rámutat arra a napjainkban is megfigyelhető rendkívül érdekes paradoxonra, hogy minden érzékelhető és jól dokumentált helyi és globális kihívás ellenére – kezdve a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság utóhatásaival, beleértve az euróövezeti válságot, az európai integrációs folyamat egészének fenntarthatóságát veszélyeztető újra és újra fellángoló populizmust, szecesszionizmust és nacionalizmust, az eredtileg Egyesült Államok és Kína közötti, de mára már sok más országot is érintő kereskedelmi háborút, a migrációs és COVID-19 válságokat, a katonai konfliktusokat, a hatalmasra duzzadó és médiavisszhangot kapó üzleti botrányokat (pl. Wirecard, Luckin, Archegos Capital stb.) –, szóval mindez ellenére a pénzügyi szektor mintha rezisztens lenne. Példának okáért az S&P500 az elmúlt 5 évben 40%-kal nőtt, az elmúlt 12 hónapban (2022. január-2023. január) visszaesett ugyan 16%-kal, de ezt a visszaesést főleg a 2022-es év első fele eredményezte, a második 6 hónapban csupán 0,11%-kal mérséklődött. Az anomália tehát abban rejlik, hogy elméletben kaptunk egy hatékony közvetítőrendszernek gondolt és jól teljesítő pénzügyi rendszert, ennek ellenére a gazdasági növekedés nem lett fenntarthatóan magasabb, nem lett inkluzívabb, de még csak áthatóbban zöldebb sem (pl.: a banki hitelkihelyezés aránya az 1990-es évektől kezdve csökkenőre pályára állt a nem-pénzügyi vállalkozások esetében, amelyektől elsődlegesen várnánk az innovatív ötleteken és fejlesztéseken keresztül fel-felsejlő termelékenységi dinamikát; miközben az ingatlan vagy pénzügyi eszközpiacon működő cégek terén tovább nőtt a volumen). Vagyis, ez a pénzügyi rendszer valójában a reálgazdaság (és az államok) trójai falova.
A Nagy Elfojtás visszaformálása: innovatív közszféra
Az innovációs dinamizmus elfojtott lett, így az a benyomás erősödött, hogy az állami szektorok többnyire képtelenek hatékonyan fellépni és kezelni a komoly kihívásokat. Nem véletlen, hogy az államokba és a gazdasági kormányzásokba vetett bizalom a 2008-as válság óta mérséklődő pályára állt (nem beszélve arról, hogy már olyan kulcsintézményekbe vetett hit is megrendülni látszik, mint az Európai Központi Bank, ami az elszabadult inflációs környezet miatt kénytelen ezt elszenvedni). Az sem szabad, hogy meglepő legyen, hogy sok helyütt növekszik a kiábrándultság a mindenkori politikából (pl.: a választási részvétel a fejlett világban az 1950-es és 1960-as évek 80-90%-áról 70%-ra csökkent 2017-re). Mivel a fiskális és monetáris élénkítéssel operáló államok lefojtják a piac saját immunválaszát bizonyos fenntarthatatlan folyamatokra vonatkozóan (pl.: ahonnan egyébként a befogadóbb növekedés kárára ugyan, de kirostálódnának a zombi cégek), olyan innovatív államokra van szükségünk, amelyek felélénkítik és megerősítik a hosszú távú strukturális reformokhoz szükséges társadalmi tőkét és bizalmat az épp zajló digitális forradalom időszakában. Ezen a ponton az a kérdés kerül előtérbe, hogy miképpen is lehetne az állami szektorokat alkalmassá tenni arra, hogy hatékonyabban katalizálják a közszférán belüli és a reálgazdasági innovációkat.
Sajnos a közszféra innovációjának természetét eddig a magánszektor számára kifejlesztett innovációs terminológiákkal írták le (Mulgan – Albury, 2003; Leyden – Link, 2015; Falk et al. 2017), amelyek inkonzisztensek az állami szektor sajátosságaival. Ezenkívül a közszféra innovációjával kapcsolatos munkák a mai napig mellőzik az alacsony innovációs képességet tápláló rendszerszintű minták beépítését (pl.: a pénzügyi univerzum tágulását, amely hozzájárul a folyamatokhoz, mint például a zombisodáshoz, az állam túlterheléséhez, ezeken keresztül a Nagy Elfojtáshoz). Az állami szféra innovációjának természetét ugyan sokan vizsgálták a szakirodalomban – megemlítve, hogy a közszférában innovációs kényszer uralkodik (OECD, 2015; 2017) –, olybá tűnik azonban, hogy e munkák rendre megálltak néhány sekélyes és közhelyes mozgatórugó beazonosításánál (pl.: külső környezet, emberi tőke, lásd Glor (2021) rendszerszintű szakirodalmi áttekintését). Mi több, elmulasztották kezelni a közszférán belüli innovációs szabadságot befolyásoló komplexebb összefüggéseket, mivel nem is törekedtek a reálgazdasági innovációs dinamizmust katalizálni kész állami szférák peremfeltételeinek és folyamatkonfigurációjának felfejtésére, ami hovatovább megkerülhetetlen az olyan strukturális váltások idején, mint a digitális átalakulás és az Ipar 4.0 fejlesztések révén előálló új termelési rendszer, amely gazdaságpolitikai változtatási szükségleteket is fölvetnek.
A kötet újszerűsége és hozzáadott értékei
A hamarosan megjelenő kötet a korábbiakban említett hiányosságok pótlására vállalkozik, ennek során pedig az állami szféra innovációjának új narratíváját adja annak bemutatásán keresztül, hogy a közszféra innovációja döntő fontosságú a pénzügyi univerzum és a reálszféra tektonikus mozgásai miatt előálló elfojtott innovációs dinamizmus visszafordíthatósága szempontjából. Egyfajta innovációs katalizátor jellegű közszférának kell átvennie egy időre a szerepet a reálgazdaságtól a társadalmi-gazdasági ökoszisztéma lényegi innovációs mintáinak újraélesztésében (fontos, hogy nem izolált és felülről vezérelt, hanem együttműködésekre építő szerves módon). Ehhez semmiképp sem elégséges pusztán a közszféra szűkebb és tágabb határain belül kultiválni az innovációs miliőt, mert a nagy rendszerek közötti koherencia (szimmetria) biztosítása felett is őrködni kell, valamint síkra kell szállni a rezilienciagyilkos mechanizmusok feltérképezéséért és mérsékléséért. Így remélhetjük csak, hogy a Nagy Elfojtásért felelős mozgatórugók is kezelhetőek lesznek, a folyamat maga pedig megszelídíthetővé, sőt visszaformálhatóvá válik.
A kötet rendszerszemlélet alkalmazásával bevezeti és bemutatja a Nagy Elfojtás jelenségét és főbb alkotófolyamatait, amelyek az állandó válságkezelés során alakultak ki a fejlett világban (különösen Európában), amely rávilágít arra, hogy katalizáló közszférára van szükség (azaz a reálgazdaság innovációs irányadójára) azzal a céllal, hogy a digitális forradalom és az Ipar 4.0 előidézte szerkezeti változás fenntarthatóbb lehessen, azon keresztül pedig felerősödhessen az államokba vetett közbizalom. A pénzügyi domínium több oldalról is bemutatásra kerül a könyvben, illetve az a paradoxon bontakozik ki a szemünk láttára, hogy a pénzügyi univerzum tágulására/fejlődésére a reálgazdasági problémák nem hatottak látványosan. Viszont a kialakult asset-based gazdasági modell kritikus instabilitást hordoz magában. Hiszen, ha és amennyiben az eszközárak esnének, akkor annak súlyos reálgazdasági következményei lehetnek (ennek jelei már most 2023 elején megfigyelhetők). A kötet tehát túlmutat a szokásos állami szférabeli innovációkról szóló diskurzusokon, amelyek szinte száműzik az egyenletből a nemzetközi pénzügyi rendszer megreformálásának nélkülözhetetlenségét.
A kötet emellett újszerű módon tárgyalja a közszférabeli innovációk természetét, mivel bemutatja, hogy annak potenciálja jelentős mértékben összeforrt a Nagy Elfojtás jelenségével. A Szerző továbbá hosszabb időn keresztül sikeresnek bizonyult múltbeli és jelenlegi innovációs trendek feltérképezésével, valamint a közszféra és a rendszerspecifikus mozgatórugók és az innovációk szűk keresztmetszeteinek azonosításával bemutatja, hogy az állami szektor hogyan ösztönözheti az innovációt, amely a valós strukturális változásokat is katalizálhatja a reálgazdaságban, különösen a digitális átalakulás és az Ipar 4.0 kibontakozásának korában.
Valamint mélyfúrásos esettanulmányok segítségével vázolja, hogy miképpen lehetne innovációs katalizátor jellegű közszférákat kialakítani. A Szerző szakpolitikai javaslatokat is az Olvasó elé tár, amelyekben külön kitér a manapság oly divatosnak számító fogalom, a reziliencia kérdéskörére, teszi ezt úgy, hogy a szakirodalomban újdonságnak számító reziliencia gyilkos mechanizmusokat azonosítja be. Ily módon a kötet mind a magastudomány, mind a gazdaságpolitikai gyakorlat számára kínál hozzáadott értéket, de a felsőoktatásban is kiválóan hasznosítható, hiszen mind az elméleti-, mind az alkalmazott közgazdaságtani-, valamint innovációs témájú kurzusok fontos kiegészítője lehet.
A hamarosan megjelenő kötet Szerzőjének nem állt szándékában egy univerzális receptúra részletes kidolgozása – gondolatmenetéből pontosan az derül ki, hogy erre elviekben sincs mód. A komolyabban vehető effektív szabályozás hiányában evolutíve önfejlődő pénzügyi szektor a reálgazdaság sajátos parazitájává vált. Az állami szektor mint lehetséges innovációs katalizátor előtt ott a lehetőség, hogy a rendszerek közti harmonikus viszony helyreállításával és önnön innovációs tevékenységein át segítse a reálgazdasági innovációs dinamizmust. Ilyesformán talán bizonyítást nyer, hogy a Nagy Elfojtás sem örökéletű, a trójai falóként viselkedő pénzügyi rendszer pedig a reálgazdaság igás lova is lehet. Ehhez a kötetben is hangsúlyos rendszerszemléletre van szükség, ami arra is figyelmeztet, hogy nem szabad alábecsülnünk bizonyos folyamatok jelentőségét, mert hosszabb instabilitási vonalakat is rejthetnek. Ezért jó, ha kutatóként mindig jellemez bennünket a berögződött evidenciákra rákérdező mentalitás. Ahogy Shakespeare Hektorja fogalmazott a Troilus és Cressida II. felvonás II. színében: a szerény kétely a bölcsek jelzőfénye, amellyel a legrosszabb mélyét kutathatjuk.
A kötet EZEN A LINKEN rendelhető meg.”
Forrás:
A Nagy Elfojtás, avagy miért lassul világszerte az innováció?; Kovács Olivér; Ludovika.hu; 3023. december 23.
Reversing the Great Suppression. Unleashing the Catalytic Public Sector for Innovation Dinamism; Kovács Olivér; Ludovika Könyvkiadó; ISBN: 9789636530150; 2023
