MINEK NEVEZZELEK? – FOGALOMTÁR
Mi hát a teendő? Dobják-e sutba a diplomaták a közösségi média platformokat?
A múlt héten felhívtuk a figyelmet a Holland Külügyminisztérium által szervezett, és a digitális diplomácia legjelesebb híveit, követőit, gyakorlóit és apostolait Hágába csalogató konferenciára, azaz, bocsánat: „unkonferenciára”. A kötetlen tartalmú, rugalmasan alakított tematikájú szakmai eseményről most egy igazi „véleményvezér”, az Oxfordban kutató, izraeli állampolgárságú Ilan Manor néhány gondolatát is hallgassuk meg. Érdemes!
A saját blogján is rendszeresen publikáló Manor egy plasztikus hangulatjelentéssel kezdi beszámolóját, és ez önmagában is figyelemre méltó. Úgy érzi: leginkább a kiábrándultság, a csalódottság hangulata lengte körül a hágai előadótermeket. Krónikus erőforráshiánnyal küszködő, megfelelő segítő stábok nélkül dolgozó, ugyanakkor egyre növekvő elvárásokkal szembenéző diplomaták számoltak be „digitális mindennapjaik” nem éppen vonzó rutinjáról. Félreértés ne essék: itt a krémek krémje, a külpolitizálás kiberharcosainak kasztja gyűlt össze, a pesszimista hangvétel ezért különösen meglepő. A többség persze még teszi a dolgát, posztol, Twitter-üzeneteket küld és fogad, de – saját elmondásuk szerint – valódi stratégiai célok nélkül. Naponta felmennek a világhálóra, de leginkább csak azért, mert „mindenki más is fent van”. A többségük úgy érzi, hogy a digitalizáció, ami a diplomáciai szakma és gyakorlat forradalmasítását illeti, nem váltotta be a hozzá fűzött hatalmas várakozásokat. Egyenesen úgy vetődött már fel többekben a kérdés: nem kellene-e a diplomatáknak hagyni az egész online erőfeszítést, és visszatérni a hagyományos világba?
Nyilván nem lesz meglepő, de két tábor, két „iskola” körvonalazódott Hágában is. Egyfelől jól látható, hogy a minisztériumok, vagy akár a követségek és konzulátusok csak ritkán építenek ki valódi, kétirányú kommunikációt a célközönségekkel. Többnyire egy-egy részmunkaidős munkatárs foglalkozik a közösségi média platformok kezelésével, ráadásul a megfelelő, képzett szakmai gárdák hiánya folytán a stratégiai tervezettség is hiányzik a lépések mögül.
Vannak olyan szakemberek, akik felteszik a kérdést: van-e ennek így egyáltalában értelme? Érdemes-e a (szűkös) erőforrásokat arra pazarolni, hogy egy alapvetően a felszínességre, a magamutogatásra, a sztárkultuszra épülő médiában – a közösségi platformok világában – próbáljon meg komoly, egy-egy közösség szempontjából néha sorsdöntő témákról kommunikálni?
Vannak természetesen olyan szakértők is – és olvasatunk szerint Manor is egyértelműen ebbe a táborba sorolható – akik az óvatos, de határozott folytatás mellett teszik le a voksukat. Azonban hangsúlyozzák, sőt, ezzel kezdik mondandójukat: a rózsaszínű álmokat, a divatos lelkendezéseket, és persze az ezekből egyenesen következő „techno-blablákat” sürgősen célszerű elfelejteni!
De, a legfontosabb felismerésük ez: haladéktalanul szakítani kell azzal a koncepcióval, mondhatni tévképzettel, hogy a „digitális diplomácia” valami önmagában megálló, önmagában értelmezhető elképzelés, működési mód. Ha olvasóink eddig csodálkoztak, hogy ezt a hírt miért itt, a fogalmak tisztázására, körüljárására szánt rovatunkban adtuk közre, hát tessék, itt a magyarázat! Előtört ugyanis az a felismerés (kétely, gyanú?), hogy az „informatikai hittérítők”, illetve a portékájukat elsózni akaró IT-marketingesek nagyotmondásával szemben, talán nem is biztos, hogy önálló „digitális” diplomáciáról érdemes beszélnünk. Hanem egy olyan különleges eszközről, amely egy jól körülhatárolható külpolitikai cél szolgálatába állítható. Amely csupán egyik eleme egy összetett, számtalan (és számtalan féle) rendszernek. És mindig a konkrét cél határozza meg, hogy milyen digitális szerszámot érdemes hozzárendelni (sőt, érdemes-e egyáltalán az adott célhoz ilyen eszközt passzítani).
Hasonlóan: az úgy általában a „nagyvilágot” megcélzó közösségi média jelenlétnek véget kell vetni. A stratégiai értelemben vett digitális kommunikáció azt is jelenti, hogy gondosan számba kell venni, és kategorizálni kell a rendelkezésre álló technológiai eszközöket; ezekből mindig csak azt kell használni, amely egy adott célhoz, egy adott célközönséghez kapcsolható.
Érdemes azt is megfontolni: nem jobb-e, nem hatékonyabb-e, ha – ilyen integrált szemléletnek megfelelően – a digitális technológiákkal foglalkozó munkatársakat nem elkülönült „laborokba” szervezzük, hanem a különböző szervezeti egységek mindegyikéhez integrálunk egy-egy digitális specialistát is.
Így, vagy úgy, de a digitális diplomácia – ahogy Manor véleménye szerint maga a közösségi média világ is – lassan egyfajta válaszút elé ér.
Should Diplomats Dump Social media?; Ilan Manor; Exploring Digital Diplomacy; 2018. február 8.
Olimpia: újabb online trollháború Kína és Dél-Korea között
Láthattuk, hallhattuk bőségesen: a sport ma már geopolitika a javából, és a közösségi média platformoknak köszönhetően a digitális diplomácia egyik fontos terepe. Pontosítunk: ilyenkor, olimpiai szezonban a legfontosabb terepe! És, ahogy a fáma szerint egy izraeli vezérkari főnök mondta egykor (csavarva egyet a stratégiai gondolkodás óriása, a német Clausewitz szavain): a diplomácia is háború, csak más eszközökkel.
Mert leginkább a háborúság juthat az ember eszébe akkor, ha figyelemmel kísérte an Dél-Koreában zajló rendezvény gyorskorcsolya számainak utóéletét. Egyetlen napon, február 13-án, az 500 méteres női és az 1500 méteres férfi távok napján négy kínai éremesélyes sportoló is üres kézzel távozott a stadionból. A szabálytalan előzési kísérletért kizárt sportolók csalódottan, de sportemberhez méltóan fogadták álmaik – és több évnyi munkájuk – szertefoszlását.
Nem úgy a szurkolók! A kor szellemének megfelelően az Internet specializált helyein véleményt formáló támogatók cseppet sem igyekeztek visszafogni véleményüket. A kínai internetes hozzászólók egyértelműen csalással, illetve részrehajlással vádolták a bírákat: úgy vélték, a pontozók rendre szemet hunytak a nagy vetélytárs Dél-Korea korcsolyázóinak szabálytalankodásai felett, a kínaiakat viszont szigorúan megbüntették.
Az online nézeteltérés szinte nyílt csatába torkollott, amikor kínai sportszimpatizánsok tömegei árasztották el a Raver nevű dél-koreai sport site-ot, hogy leplezetlen dühüknek és felháborodásuknak hangot adjanak. A vagdalkozásban a dél-koreaiak sem maradtak adósok: a népi kínaiak ócsárlásával, és az el nem ismert tajvaniak piedesztálra emelésével fokozták örjöngésig az online hangulatot. A nemzetek közötti internetháború csaknem megbénította az érintett világhálós helyeket. Olyannyira, hogy a sportoldal egy időre felfüggesztette a „visszaélésgyanús” helyről bejelentkező kommentelőket.
A tekintélyes South China Morning Post című lap borongós következményekre figyelmeztet: a lap munkatársai úgy vélik, hogy a „nagy múltú” koreai-kínai ellenségeskedés ilyen felélesztése ugyancsak visszavetheti a kínai turisták érdeklődését, súlyos csapást mérve Dél-Korea idei idegenforgalmának idei terveire.
Another Olympics, Another Online Trolling War between China and Korea; Jiayun Feng; SupChina; 2018. február 14.
Az álhírgyártás és a közösségi média trollkodás igazi agytrösztjei: a nagy reklám- és PR cégek vezetői
Az álhírek témája ezen a héten sem maradhat ki. Politikusok, szakértők, és persze a fősodratú sajtó sem feledkezik meg az ügyről, általában újjal mutatva a „bűnösökre”: egyfelől az oroszokra, másfelől az Internet tudatlan, elfogult (és elfogulni akaró) népére.
Legalábbis eddig nagyjából ezt a magyarázatot hallhattuk, olvashattuk. Ehhez képest meglepő következtetésekkel igyekezett a jelenség mélyére nézni az a – British Council által is támogatott – tanulmány, amelyet a Manilai Egyetemen rendezett „Demokrácia és dezinformáció” című konferencián mutattak be. A University of Massachusets Amherst, illetve a Leeds-i Egyetem kutatói a Fülöp-szigetek közéletét felkavaró egyes kampányokat vették vizsgálat alá. Igyekeztek felgöngyölni az alkalmazott mechanizmusokat, és természetesen azonosítani a szakértők szóhasználata szerint „hálózatos álhírterjesztők” kulcsszereplőit is. A kutatásban – néhány egyértelműen álhírek köré épülő politikai kampány elemzése során – sikerrel lokalizáltak jó néhány Facebook troll-fiókot, illetve hamis profilt, kiderítve azt is, hogy kik állnak a közéleti hangulat manipulálásának e csomópontjai mögött.
Nos, az eredmények legalábbis meglepőek. Nem, nem! Ezúttal nem az oroszokra irányult a reflektorfény! És nem is a „digitálisan illiterátus”, saját véleményburkának melegében élő alacsony státuszú (magyarul szegény, műveletlen) rétegekre. A brit és amerikai egyetemi kutatók ugyanis azt találták, hogy az álhíreket a köztudatba bedobó, illetve az így kialakuló közhangulatot ügyesen tovább szító online manipulátorok igencsak művel, középosztálybeli szakemberek. Olyan politikai aktivisták, akik jellemzően a Fülöp-szigetek ún. kreatív iparaiban, méghozzá éppen a reklám és PR szakmákban működő vállalkozások vezető tisztségviselői. Mit tesz isten, éppen olyan profik, akik a vélemények formálásával keresik a kenyerüket. Meg hasonlóan magas státuszú, jól képzett, helyi mércével (is) kiemelkedően művelt számítástechnikai szakemberek, tehát éppen azok, akik betéve ismerik a manipulálás technológiai lehetőségeit. Valamint párt tisztviselők. Ők az értelmi szerzők, a szálak mozgatói, akik ügyesen egész hálózatot építenek az akciók konkrét kivitelezésére. A végrehajtók természetesen itt is – részben önkéntesen bevont, részben egyszerű fizetségért dolgozó – kishalak.
A tanulmánynak érdekes a módszertani része is, de elsősorban arra sarkall minket, hogy elgondolkodjunk: lehet, hogy a hírhedt „fake news” jelenséget is érdemes az eddigieknél jóval diverzifikáltabban vizsgálni.
A teljes kutatási jelentés letölthető az alábbi webhelyről:
Newton Tech4Dev Research Identifies Ad and PR Executives as „Chief Architects” of Fake News Production and Social Media Trolling; The Newton Tech4Dev Network blog; 2018. február 5.
Az orosz RT és Szputnyik már hablan espanol, avagy az oroszok már a latin-amerikai spájzban vannak
A Digital Forensic Research Lab-nél azonban a jelek szerint egyelőre megelégednek a jól bevált nézőponttal. A kutatóhely (amely mögött az intervencionista amerikai neoliberális agytröszt, az Atlantic Council áll) elsődleges feladatának a NATO „információs frontjának” védelmét tekinti, és ennek keretében az orosz tájékoztatási hadviselés, illetve hibrid akciók feltárása áll tevékenységének fókuszában. Többnyire az európai térségre terjed ki a figyelmük, most azonban egy másik kontinens, az Egyesült Államok közvetlen szomszédságát alkotó Latin-Amerikai viszonyait vették szemügyre.
Legújabb tanulmányuk apropóját az adja, hogy a messzi földrészen ebben az évben egész sor választásra kerül majd sor, a – különböző okokból – kulcsfontosságúnak tekintett Mexikóban, Kolumbiában és Venezuelában is (mindenhol választanak elnököt, a két elsőben pedig egyben a nemzeti parlamentek is megújulnak). Ez sarkallta a kutatókat arra, hogy megpróbálják felmérni a latin-amerikai „Kreml-barát” média hatókörét, elfogultságát és titkos manipulációs műveletekre való alkalmasságát.
A kutatók elsőként az orosz RT televíziós társaság spanyol nyelvű csatornáját vizsgálták. Megállapították, hogy a spanyol nyelvű csatorna online portálja még a kiemelkedően magas nézettségű angol RT.com népszerűségét is lekörözi: a Facebookon csaknem 6 millió állandó követője van.
A csatorna tárgyilagosságát vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az erősen elfogult az Egyesült Államokkal szemben.
Ugyancsak megvizsgálták a szintén orosz tulajdonban levő Sputnik hírszolgáltató spanyol kiadását, amelynek népszerűsége természetesen jócskán elmarad a kimagaslóan nézett RT mögött. A szolgáltatás viszonylag erős pozíciókkal rendelkezik Mexikóban és Kolumbiában, Venezuelában azonban gyengébben szerepel.
A csatorna tárgyilagosságát vizsgálva itt is arra a következtetésre jutottak, hogy az erősen elfogult az Egyesült Államokkal szemben és egyben barátságos a „Kreml” irányában.
A kutatók a vizsgálathoz soroltak még néhány kisebb médiavállalkozást is, mint a News Front és a Global Research spanyol nyelvű kiadásait. Ezeket a kutatás készítői nem csupán „Kreml-barátnak” tartják, (bár, a fogalom pontos tartalmát, természetesen sem itt, sem a tanulmányban máshol, nem definiálták), de – a német Die Zeit nevű újságra hivatkozva – az orosz titkosszolgálat által finanszírozott fedőcégnek tekintik. Ennek megfelelően természetesen ezeket a szolgáltatókat is elfogultnak ítélték (kiemelve, hogy Mexikóban furcsa módon éppen egy baloldali jelöltet segítenek).
Összegezve a vizsgálatot végzők arra a következtetésre jutnak, hogy a „Kreml-barát” média két latin-amerikai zászlóshajója, az RT.com és a Sputnik összesen mintegy 76 millió webes látogatóval büszkélkedhet évente, s így jelentős információs potenciállal rendelkezik. Ugyanakkor – legalábbis egyelőre – egyik csatorna sem folytat olyan széleskörű információs kampányt, amellyel egy adott jelölt támogatására buzdíthatnák a nézőket-olvasókat. A kutatók azonban ígérik: figyelmük az elkövetkező hónapokban sem lankad majd.
#ElectionWatch: RT y Sputnik hablan espanol. Pro-Kremlin media boasts a firm presence ahead of Latin-American elections; Donara Barojan; Digital Forensic Research Lab; 2018. február 12.
Kibertér: az emberek teremtette új hadszíntér.
Diplomácia és háború gyakran kéz a kézben jár a világtörténelemben. Elkerülhetetlennek látszik, hogy – a digitális diplomácia híreit és jelenségeit bemutatva – ne találjuk szembe magunkat a kibertér militarizálódásával is. A digitalizáció, a kibertér nemzetközi kapcsolatokban jelentkező problémái az elmúlt hetekben többször is bekerültek elemzéseinkbe, többnyire mint szabályozási kérdések. A témának az elkövetkező időkben kiemelt figyelmet fordítunk majd – ugyanis ezt teszik egyre inkább a fizikai geopolitikai teret betöltő, alakító államok is. És a geostratégiai tér ebben a virtuális aspektusában sem mindig békés. Ezen a héten, mintegy bevezetésként, a Modern Diplomacy webhely egy átfogó képet adó, rendkívül magas színvonalú elemző cikkére hívjuk fel a figyelmet.
Az ifjú szerző, a Nanjing University doktorandusz kutatója, Anahit Parzyan az alapoknál kezdi, az Internet létrehozásáig visszanyúlva az intézményi időben. A kialakulás technikai, technológiai, szabályozási kereteit, illetve azok alakulását végigtekintve, elsőnek elméleti alapon teszi fel a kérdést: tekinthető –e egyáltalán potenciális hadszíntérnek a kibertér? A köznyelv, vagy akár a sokszor bombasztikus fordulatokkal operáló sajtónyelv most ne tévesszen meg minket. A kérdést tudományos precízitással megfogalmazva keressük a választ arra: tekinthetők-e a kibertérbeli konfliktusok, támadó és védekező műveletek valóságos háborúnak?
Bevezetőnkben említettük: most csak ízelítőnek szánjuk az ismertetést, ezért nem kísérjük végig a szerző alapos, átgondolt okfejtését. Konklúzióját azonban hangsúlyozottan közreadandónak véljük: Parzyan tézise ugyanis az, hogy a „ kiberfegyverkezési verseny” már el is kezdődött. Nem hagy kétséget a felől sem, hogy a kibertér nagyon is valóságos hadszíntér, nevével ellentétben nincsen benne semmi „virtuális”. A háború a kibertérben valóságos; valóságos volt tegnap, valóságos ma is, és valóságos lesz holnap is.
Olyan problématerület egyben, amivel – ha előérzetünk nem csal – sokat, és alaposan fogunk még foglalkozni mi is.
Cyberspace: a Manmade Sphere for Wars; Anahit Parzyan; Modern Diplomacy; 2018. február 12.
KÖNYVSZEMLE – ÚJ MEGJELENÉS
Allen, Robertson (2017): America’s Digital Army. Games at Work and War. Lincoln-London, University of Nebraska Press
Az utóbbi egy-két generációnak a videojátékok jelentették (és jelentik) a napi szórakozás jókora részét. Szórakozást mondtam? Különböző szakmák művelői cáfolnák rögtön, igen hangosan ezt az állítást, hangsúlyozva mindenekelőtt azt, hogy a videojátékok bűvös világában szocializálódott felnőttek, fiatal felnőttek, kamaszok számára ez a tevékenység bizonyos fokig maga az élet. És a jelek szerint tényleg az. Most nem a szakemberek – elsősorban pszichológusok, neveléslélektannal foglalkozó specialisták – által gyakorta említett addikciós vetületekre gondolok. Hanem arra a furcsa kontinuumra, ahogyan a fizikai valóság egybemosódik a virtuális létezések terével. Egy speciális szegmensben, ráadásul: igen, a „lövöldözős” játékokéban!
Egy nem régiben megjelent, friss könyvet szeretnék ajánlani. Az „America’s Digital Army” videojátékokról szól, de ha valamire illik a kifejezés, akkor erre tényleg: halálosan komoly játékokról lesz itt szó. A szerző definíciója szerint afféle modern városi „néprajzkutatás” áll a hátterében. Robertson Allen kiterjedt terepmunka, számos érintett kikérdezése nyomán szeretné bemutatni az interaktív szórakoztató termékek (azaz videojátékok) és a korszerű hadügy közötti mind szorosabb kapcsolódást. A szerző videojátékok fejlesztőivel, katonai stratégákkal, az Amerikai Hadsereg marketingeseivel (ilyen is van) és egy sor bedolgozó vállalkozással beszélgetett a rajongók előtt jól ismert, komoly „lövöldözős” játék, az America’s Army létrehozásáról. Hogyan képviseli ez a fejlesztés az amerikai hadügy igényeit egy olyan tehetséges, a fejlett technológiákat zsigerből használni tudó, ugyanakkor az Egyesült Államok geostratégiai ideológiáit is magáénak érző ifjú „katonanyersanyagra”? Hogyan járul hozzá ez a „játék” egy olyan katonanemzedék kineveléséhez, amely számára a valóság, és annak virtuális változata között a különbség lassan elmosódik.
SZAKMAI MŰHELYEK – Elindult a Grassroot Diplomats új webhelye
A napokban megújult egy nem túlságosan nagy szakmai múltra visszatekintő, de kétségtelenül érdekes digitális diplomáciai műhely, a Grassroots Diplomacy webhelye. A 2013-ban alapított nonprofit diplomáciai tanácsadó vállalkozás meglehetősen egyedi formációt takar. Puszta létével szolgál bizonyságul arra, hogy a digitális átalakulás hogyan – milyen mértékben, és főleg hány dimenzióban – szabja át gyökeresen a hagyományos külkapcsolati munkát.
A tanácsadó vállalkozás egyaránt dolgozik kormányzati megrendelőknek és civil diplomatáknak: a nemzetközi életben helyi (vagy regionális ügyekért), a helyi (regionális) életben nemzetközi ügyekért kiálló nonprofit szereplőknek. A cég alapvetően a digitális kommunikáció és a közdiplomácia határterületeit alkotó témákban mozog otthonosan.
Grassroot Diplomats
Összeállította és szemlézte: Nyáry Gábor
